Eljött az idő, hogy kimondjuk: változtatni szükséges a magyar felzárkózás térszerkezeti felfogásán. Az elmúlt 150 év döntően Budapest-központú politikájával már nem lehetséges Magyarország gazdasági felzárkózása Nyugat-Európához, vagy a sikeres kelet-ázsiai és közel-keleti országokhoz. Sőt, térbeli irányváltás nélkül térségünk gazdasági fejlődésével sem tarthatunk lépést. Ennek döntő oka, hogy Budapest belső, nem átléphető korlátai és az évtized megatrendjei miatt a magyar főváros globálisan összeszűkült, miközben lokálisan túl nagy maradt, tehát a világnak kicsi, nekünk pedig túl nagy.
Amikor egy sikeres, így fenntartható magyar felzárkózás forrásait keressük, akkor a politikai kiszámíthatóság, az egyensúlyi növekedés, a jegybanki mérleg, az uniós pénzek, a középosztályra építés, a feldolgozóipari fejlesztési súlypont, a versenyképes felsőoktatás, az innovatív KKV szektor és a megújított egészségügy mellett egy alapvetően más térszerkezetre lesz szükségünk.
Nézzünk ehhez néhány kiindulópontot:
Budapest motorként gyorsította az első iparosítást
1873 és 1918 között Budapest sikerrel pótolta több száz év főváros-hiányos magyar térszerkezetét és motorként gyorsította a Monarchia magyar részének iparosítását, infrastruktúra fejlesztését, polgárosodását és modernizálását.
Ezt egy sugaras, vasútra épülő térszerkezettel érte el, ahol minden Kárpát-medencei település, közvetlenül vagy közvetve, a Budapest-magra került felfűzésre. Ez egy erősen központosított térszerkezet volt, amit azonban akkor jól kiegyenlített a Kárpát-medence nagyvárosainak decentralizált hálója. Kassa, Pozsony, Fiume, Újvidék, Szabadka, Temesvár, Kolozsvár, Brassó, Gyulafehérvár, Székelyudvarhely, Nagyvárad, Beregszász, Munkács külön-külön és együtt egy Budapestet kiegészítő, sőt a központosítást kiegyenlítő városhálót alkottak. Ez a városháló szakadt szét Trianonnal. 1920 után a korábbi infrastruktúra, nyersanyag-források, piacok, munkaerő, egyetemi és középiskolai tudás-háló, valamint a gyárak túlnyomó része a magyar gazdasági fejlődés számára elveszett.
1920-ban megszűnt az 1867 utáni magyar felzárkózás térszerkezete, mert felbomlott a Kárpát-medence egységes gazdasági tere.
Budapest növelte központi szerepét 1920 és 1990 között
Az új magyar térszerkezet a Trianon utáni 70 évben is fennmaradt. Budapest megtartotta, sőt növelte központi szerepét, de ezt már nem volt képes kiegyenlíteni a határmenti sávokban megerősített új nagyvárosi háló. A kényszerű, de helyes fejlesztési politika eredményeképpen felgyorsult Pécs, Szeged, Debrecen, Miskolc, Esztergom, Győr, Szombathely, Sopron fejlődése 1920 és 1945 között, de ezek nem pótolhatták a korábbi Kárpát-medencei nagyvárosi hálót. A háborús felkészülés nyomán új városi háló alakult ki a Veszprém-Győr-Székesfehérvár háromszögben, délen a zalai olajipar új település hálójában, de ezek sem enyhíthettek a Budapest-központú térszerkezeten. Mégis, döntően a határmenti új városháló dinamikus növekedési hatása és az agrárkonjunktúra nyomán 1936-ra Magyarország eddigi legjobb felzárkózási eredményét érte el a mai EU országok akkori átlagának 83 százalékos szintjével (2020-ban ez az érték 74 százalék volt).
Később az 1945 után több hullámban végrehajtott iparosítás újabb városokat kapcsolt be a térszerkezetbe – például Diósgyőr, Dunaújváros, Százhalombatta, Tatabánya, Paks – de ezek sem oldhatták fel a Budapest-központú térszerkezetet. A piacgazdaságot és demokráciát nélkülöző rendszer önmagában is alkalmatlan volt a gazdasági felzárkózásra (1990-ben az akkori EU-átlagnak már csak az 57 százalékát értük el), ami ráadásul elfedte a Budapest-központú térszerkezet visszahúzó hatását. A diktatúra és a tervgazdaság nagy államot épített, erős Budapest-központtal, ami „vízfejjé” és teherré vált a gazdaság számára.
Az átmenet évtizedeinek átmeneti térszerkezete
Az 1990 és 2010 közötti átmeneti két évtizedben továbbra is érvényesült a Budapest-központúság, de több kiegyenlítő változás is elindult. Az önkormányzatok saját vagyont kaptak, a külföldi zöldmezős ipari beruházások az autópályák mellé érkeztek, megnőtt a Budapesten kívül működő nagy egyetemek gazdasági jelentősége és a Győr-Budapest-Kecskemét földrajzi sáv egy fejlett „banán-formát” (Cséfalvay Zoltán nyomán) vett fel. Mindez együtt sem volt azonban elég a Budapest-központú térszerkezet kiegyenlítésére. Így a gazdaságpolitikai hibák mellett az „egyensúlytalan” térszerkezet a döntő, ám rejtett oka annak, hogy 20 év alatt csak 9 százalékkal (57 százalékról 66 százalékra) közeledtünk az EU átlagos fejlettségi szintjéhez.
Egysugaras térszerkezetből a városhálók hálózata felé
2010-ben egy új, várhatóan 2030-ig tartó fejlődési szakaszt nyitott Magyarország. A pénzügyi egyensúlyok helyreállítása és a növekedési fordulat után a 2010 és 2019 közötti évtizedben elértük az EU-átlag 73 százalékos szintjét, ami a Trianon utáni 100 év legjobb évtizedét jelenti. Ennél jobb eredményt is elérhettünk volna, ha az egyensúly helyreállítása utáni növekedési fordulatot egy teljes versenyképességi fordulattal egészítjük ki (az EU-átlag 86 százaléka körül lehetnénk, még 8 százalékkal lemaradva a csehektől). A versenyképességi fordulat a mostani évtizedre maradt.
Van azonban egy további rejtett oka is annak, hogy nem használtuk ki jobban a 2010-2019 közötti évtized kivételesen jó lehetőségeit: ez a térszerkezeti-patthelyzet. Bár a politika, a kormányzás, sőt az üzleti szektor is mára tisztában van azzal, hogy a Budapesten kívüli világ az igazi forrása a fenntartható magyar felzárkózásnak, de még elmaradt ennek az érvényesítése a térszerkezet jövőjét meghatározó döntésekben. Az 1949-1989 közötti diktatúra és tervgazdaság talán utolsó maradványa az országra ránehezedő főváros.
A gazdaság és a pénz világa azonban folyamatosan jelzi, hogy változtatni kell a még mindig érvényesülő Budapest-központúságon. A külföldi feldolgozóipari beruházások döntő többsége a Budapesten kívüli gazdasági térbe érkezik, így az FDI már a fővároson kívüli városhálókra szavazott. A dinamikus, exportáló középvállalatok és kisvállalatok zömében szintén a fővároson kívüli térben fejlődnek. A második központi város, Debrecen felemelkedése, a dinamikus középvárosok – Győr, Kecskemét, Gödöllő, Veszprém, Székesfehérvár, Nyíregyháza, Zalaegerszeg – kiemelkedése már jelzik, hogy a decentralizált városhálók vezetnek a siker felé.
De eközben Budapest is jelzi, hogy már nem képes a felzárkózás gazdasági motorjaként működni. A főváros nem volt képes egy innovatív, vonzó start-up ökoszisztémát kialakítani, nem hajtott végre fordulatot a minőségi turizmus irányába, nem lett európai egészségváros, néhány fővárosi egyetem kivételével (Semmelweis, ELTE, Műegyetem) nem lett európai tudás-központ, nem épített okos-várost és nem volt képes ingatlanállományának európai fővároshoz méltó megújítására sem.
Budapest ugyanakkor azt is jelzi, hogy mit tud felajánlani a felzárkózáshoz. A főváros vonzó kulturális központ, érdemes ezért mindent, ami kultúra fejleszteni. Turisztikai vonzereje erős, ezért a minőségi turizmust is érdemes fejleszteni. Felsőoktatási és középiskolai központ, ezért egyetemeinek és középiskoláinak megerősítése a felzárkózás kitörési pontja lehet. Lehet még részben európai, regionális egészség-központ és építhet még okosvárost is.
A fenntartható magyar gazdasági felzárkózást azonban már nem lehet egy Budapest-központú térszerkezetre bízni. Az 1920 után megerősödött határmenti nagyvárosok fejlesztését, az egységes Kárpát-medencei Gazdasági Tér megépítését, a hazai középvárosok felgyorsított fejlődését, a Budapestet körülvevő „patkó” vagy „csapágy” (Csizmadia Norbert nyomán) városok megerősítését és összekötését, valamint a „körkörös” közlekedési infrastruktúra megépítését érdemes a térszerkezeti irányváltás középpontjába állítani.
P.S.
„A háló/hálózat lényege, hogy minden
csomópontja lehet az egész központja” – 21. századi alaptörvény.